SCHULCZ KATALIN: Európa szövete: Egy 18. századi brüsszeli kárpit kortárs parafrázisai
A magyar kárpitművészet értékeit megőrizni, közvetíteni és gyarapítani szándékozó Dobrányi Ildikó Alapítvány évekkel ezelőtt nagyralátó és nem kockázatmentes kezdeményezést indított útjára: kortárs európai kárpitművészek együttműködésével egy olyan közös projektet tervezett, amely 2011 tavaszára, Magyarország soros EU-elnökségének időszakára készül el. A közös európai kultúrából kiinduló és erre is építő elképzelés Száraz Marikától, a Dobrányi Ildikó Alapítvány kuratóriumának tagjától származik: alapja a Mercurius átadja a gyermek Bacchust a nimfáknak című 18. századi brüsszeli kárpit, amelyet a budapesti Iparművészeti Múzeum őriz. A nagyméretű műből – utalásképpen az EU tagállamainak számára – huszonhét kisebb részletet gondolatban kitakarva, arra kértünk huszonhét európai kárpitművészt – köztük természetesen hazaiakat -, hogy a képzeletben ideiglenesen üressé tett kárpitrészleteket – az előzmény és a kontextus ismeretében – szőjék újra, ki-ki saját interpretációja alapján, saját technikájával.
Százaz Marika idő-híd ötlete a régészeti leletek felszínre kerülésekor bekövetkező helyzetet imitálja: a múltbeli, töredékesen megtalált tárgy ténylegesen hiányzó részeinek pótlásához a megmaradt részek szolgálnak támpontul. A mi kárpitunk képzeletbeli hiányainak „visszaszövése” több évig tartó közös munka, közös készülődés volt, hogy aztán a tervezett időpontban 2011 május 17-én Brüsszelben, a Musées Royaux d’Art et d’ Histoire-ban, majd most október 13-án a budapesti Iparművészeti Múzeumban méltó térben, a folyamatot transzparenssé téve megjelenjen az eredmény: az őrzési helyéről, a budapesti Iparművészeti Múzeumból a brüsszeli helyszínre szállított 18. századi kárpit maga és elegáns, célszerű elrendezésben közvetlenül mellette a hiányok ihlette újraszőtt kortárs részletek.
Beszámolómban ennek a – jóllehet földrajzi értelemben elszigetelten zajló, majd egy térbe összevezetett – közös munkának többféle tapasztalatáról és néhány tanulságáról szeretnék beszélni.
Az említett apropón túl célunknak tekintettük – és ez valamennyi önszántából és önzetlenül közreműködő művész nevében is elmondható -, hogy a szövött kárpit művészetére, időszerűségére ráirányítsák a figyelmet. (Ha valaki, a kárpitművész igazán első kézből tudja, mi a figyelem.) Érdekelt bennünket, mikor és hogyan vonzotta magához őket ez a műfaj, hogyan vélekednek egyes lényeges szakmai kérdésekről és hogy milyen gondolatokkal fogadták a felkérést az Európa szövete – számukra sem mindennapi - közös feladatára (játékára).
A két (brüsszeli, majd budapesti) kiállítást kísérő kétnyelvű (magyar és angol) katalógusban nemcsak a történelmi kárpithoz készült munkáik láthatók, hanem a művészeknek a fenti kérdésekre adott válaszai is. Az egymástól sok tekintetben szükségképpen különböző hátterű, élményvilágú, habitusú huszonhét kortárs művész ily módon egybegyűjtött ars poeticái fontos hozzászólások a műfaj aktuális helyzetéhez és az alkotás műhelyproblémáihoz.